Kedves Lélektársaim!
Kellemes hétvége áll mögöttünk! Szombaton, amikor bemásztam a házamba, nem tudtam eldönteni egy ideig, hogy most kezdjek visítani, vagy felaprítsak a fejszével egy bútordarabot, vagy most mit is kezdjek magammal…aztán főztem egy gyógyteát Orbáncfűből és Aranyvesszőből, és kiültem a kertbe. Majd betoppant Zsófi és Zoli, 30 db muskátlival felszerelve, hogy elejét vegyük az Anyák Napjának. Nagyon örültem nekik, mert nem túl kedvemre való ilyen mozgalmas hét vége után egyedül kódorogni itthon.
Azt mondtam volna, hogy kellemes hét vége? Hát nem sok ilyen leképzést kellett eddig vezetnem, mint amilyen a szombati volt! A rendszerben megjelent a mélységes fájdalomból és félelemből, a lélek sebzettségéből sarjadó nyers agresszió, mely a jelen lévőkben szörnyű félelmet keltett. A témahozó és még két segítő torka szakadtából ordította bele fájdalmát a szoba csendjébe – és nem kapott választ senkitől… A helyzetet az önmegadás és a fájdalom átölelése oldotta fel, és egyértelmű volt számomra, hogy ezt a nehéz állapotot teljesen fel lehet oldani, csak idő kérdése az egész.
A levegőben végig érezhető volt a fájdalomtest ereje, mely az egész folyamatot generálja, és világossá vált számomra, hogy az agresszióra adott egyik lehetséges reakció, a félelem is a fájdalomtest aktivitását jelzi. Valahányszor félelemmel reagálunk egy agresszív megnyilvánulásra, egy intervenciós kísérletre, mindannyiszor egy bizonyos szinten együtt rezgünk az agresszió energiájával, s fájdalomtestünk a másik fájdalmára rezonál. Az agresszióra adott bármely reakció a bennem élő félelemtest számlájára írható, és attól függően, hogy bennem mennyi agresszivitásra való hajlam van – fogok villámgyorsan választani a két lehetőség közül: félelembe merevedek, vagy megvédem magam; illetve, ha megvédem magam, elfutok (ha tudok), vagy megállítom a folyamatot... Jelen tudatszintünkön ugyanis nincsen harmadik lehetőség. Egyébként volna, csak még nem vagyunk képesek megvalósítani.
Az agresszió az élet szükséges velejárója, egyszerűen kell a túléléshez, a fennmaradáshoz. Ezért ha el akarjuk törölni a rendszerből, annál erősebben fog kísérteni, hogy felhívja magára a figyelmet, és visszaszerezze az őt megillető helyet.
Az energiák áramlásának szempontjából fontos dinamika, hogy minden olyan agresszív megnyilvánulás, amely már rég nem a túlélésről szól, hanem egy múltban történt szörnyű emlékhez kötődik, tehát egyfajta kondicionált minta, mely az itt és mostban valós veszély nélkül aktivizálódik – a túlélés szempontjából teljesen értelmetlen reakció, és jelentős energiavesztéssel jár az agresszor részére. Dühkitörés után teljes fizikai és lelki fáradság lép fel. Na és természetesen a bűntudat: „megint ő volt az erősebb!” „Mert olyan ez, mintha nem is velem történt volna. Csak ott voltam testben, de nem én akartam így!”
A szeretet árnyminősége, a gyűlölet szintén nagy mennyiségű energiát von el. E kettő külön-külön is, de együtt hatva még inkább végső idegi kimerültséghez, gyulladásokhoz, allergiához, görcsökhöz, és legrosszabb esetben rák kialakulásához vezethet. A gyógyulási folyamatban rendkívül nagy szerepe van a felnőtt elméjének: annak az igazságnak a józan belátása, miszerint: akit nem gyűlölök, még nem kell feltétlenül szeretnem, ez mentesít engem a szeretet kényszerétől. „A mindenki jajj, de aranyos” eszményképe úgy nem igaz, ahogyan van. Nem vagyok köteles szeretni azt, aki bántott engem, és nem vagyok köteles odatartani az orcám, hogy hadd rúgjon bele még egyet. Ez nem túl életszagú! Viszont, ha gyűlölöm, csakis magamat rövidítem meg. De a racionális elme hozzásegítheti a lelket, hogy megszabaduljon attól az energiaveszteségtől, melyet a nyers gyűlöletté fajult szeretet és a félelem alapú agresszió jelent. Mindezekről csakis felnőttként elmélkedhetünk. Egy gyermek ezekkel az okosságokkal vajmi keveset tud kezdeni. Pedig a sokkhatást legtöbbször gyermekkorban szenvedjük el. Különösen fájdalmas a seb, amikor olyan személytől kapjuk, akihez mély, bensőséges viszony fűz, akiben lelkünk mélyén nagyon bízunk, és számítunk rá. A szülő-gyermek kötelékre gondolok. A gyermek nincsen abban a helyzetben, hogy megvédje magát, sem abban, hogy megbocsásson, ezért megfogadja magában, ha felnő, bosszút áll minden sérelemért. Ez az okfejtés felveti annak a kérdését, hogy amikor a gyermek lelke szülőket választott, vajon mennyire rezonált azzal az agresszív mintával, melyet a szülő(k) hordoz(nak). A gyermeki én ekkor nem tudatos abban, hogy lényegében saját boldog jövőjének sírját ássa meg éppen. És amikor felnőtté cseperedik, ugyanilyen tudattalanul fog hozzá, hogy beteljesítse szent fogadalmát: megtorolja sérelmeit. S vajon milyen eszközöket fog felhasználni ennek érdekében? Pontosan ugyanazokat az agresszív mintákat, melyeket szüleitől tanult el – gyermekként. Azokat a mintákat, melyeket akkor sajátított el, amikor éppen nagyon félt, tehát teljesen blokkolt állapotban volt nyitott.
És mi a helyzet az energiákkal? Gyermekként a félelmével táplálta az agressziót, felnőttként pedig a gyűlöletével teszi – ugyanezt.
Szükséges tehát megőrizni a szabad választás nagyszerű adományát, amíg rendelkezésre áll, és idejében hozzáférkőzni a helyes irányba vezető felismerésekhez. Magasabb nézőpontba legközelebb egy felnőtt lélek tud helyezkedni, ha már egyszer úgy hozta az élet, hogy gyermeki létéből, az állandó rettegés által kiölték ezt a képességet, akkor itt van egy újabb lehetőség, hogy most felnőttként, szabad elmével vizsgálja fölül a történteket. Gyermekként sohasem lehet elfogadni egy ilyen helyzetet, egy ilyen szülői magatartást, és felnőttként is, első lépésben csak addig terjed a lehetőségünk, hogy sorsunkat, és múltunkat elfogadjuk, olyannak, amilyen. A végső cél a teljes megbocsátás és elengedés, mely egyaránt szól a személynek és a sorsnak magának. De az első és az utolsó lépés között megfelelően hosszú az út.
A jutalom pedig: határtalan felszabadultság és szeretet érzés minden iránt, ami van. Teljes félelem-, és reakciómentesség, mely nem valamiféle meghunyászkodáson alapszik, hanem a függetlenség tudatállapotán.
Mindazok, akik szombaton erős félelmi reakciókat produkáltak, egy elfojtott szinten együtt rezegnek azzal a fajta gyűlölet alapú agresszióval, ami ott és akkor megjelent a térben. Az érzés, hogy ők akkor csupán lehetséges áldozatok voltak, része az illúzió világának, amiben egyébként is élünk.
Semmit sem tudtunk egyebet tenni, mint hogy teret hagytunk a tombolásnak, míg el nem ült a vihar. Míg az utolsó energia-vulkánok fel nem törtek, s végül minden csendes lett. És csak azután kelt fel a Nap.
Gondolkozzunk el azon, hogy ha megtámadnak és valós veszélyben lenne az életünk, és volna a kezünk ügyében egy nehéz bronz szobor, egy hegyes tárgy, vagy bármilyen más tárgy, amivel ártalmatlanná tudnánk tenni a támadót, vajon el kezdenénk-e azon gondolkozni, hogy helyes-e amit most éppen tenni készülünk saját magunk védelmében – feltételezve, hogy menekülésre nincs esély… Ez már itt az egészséges agresszió világa, mely birtoklása nélkül nem élhetnénk. Na igen, de ez a példa egyenlő erőket feltételez.
Legnagyobb kihívásunk, hogy egy teljesen és minden szempontból kiszolgáltatott, és folyamatos agressziónak kitett gyermeki lelket a gyógyulás útjára segítsük. Szívből remélem, hogy sikerült érzékeltetni, mekkora különbség van az agresszió kétféle arca között, és mi a szerepe az agresszión belül a félelemnek! És azt még erősebben remélem, hogy szolgálatunk hozzájárul témahozó testvérünk gyógyulásához! Ennek érdekében minden egyéb lehetőséget, vagy nézőpontot, észrevételt nyitott szívvel fogadok és várok az andi.margit@gmail.com-on.
AndiMM
