Egy tüntetés margójára…
22 éve, amikor az első gyermekemet vártam – 21 évesen – egy budapesti kórház szülészetének főorvosa volt gondozóm. A terminus lejárta után beköltöztetett a kórházba, és három héten keresztül kétnaponta válogatott kínzásoknak tettek ki engem, mely vizsgálatok azt a célt szolgálták, hogy naprakész információval rendelkezzenek a magzatvíz –és ez által a lepény állapotáról. Három hét alatt az átélt stressz miatt még felszedtem 10 kg-ot, mert egész nap csak ettem és aludtam. Végül teljesen kiborultam, és könyörögtem, hogy indítsák meg a szülésemet, mert nem bírom tovább. Kérésemet teljesítették, burkot repesztettek, és ami azután következett, az még borzasztóbb volt. A magzatvíz, mely kezdett elfolyni zöldes színű volt. Nem tudtam akkor, hogy ez mit jelent, csak később néztem utána, s csak a második gyermekem születése után jöttem rá arra, hogy elsőszülöttem komoly életveszélyben volt. Dopplert kötöttek a hasamra, ezért a vajúdás óráiban egyértelműen hallható volt, hogy fájások alatt magzatom szívhangja aggasztóan csökkent, és időnként meg is állt. Végül epiduráltak, és egy órán belül világra hoztam ibolyaszínű magzatomat, aki nem sírt fel. Csak azt láttam félkómásan, hogy felkapják, és kirohannak vele… a történet happy enddel végződött. A lányom egészséges reflexekkel látott neki a táplálkozás művészetének, és minden tekintetben egészséges újszülött benyomását keltette. De soha senki nem tájékoztatott engem arról, hogy mi is történt, a zárójelentésben mindössze terminuson túli spontán szülés szerepelt.
Ha akkor meghalt volna a babám, vajon bevitték volna a főorvos urat, vagy akár az egész osztályt a fogdába? Alig hiszem! És akkor sem, ha életben marad, de agyi károsodás miatt az élete puszta vegetálás lenne.
Mivel négy gyermeket szültem, mindet kórházban, láttam én ott más dolgokat is. Mindenórás kismamát, akit harmadik gyermeke születésére jött fel vidékről, és ott a kórházban, orvosok és bábák, európai színvonalú műszeres felszereltség mellett lepényleválás miatt halott magzatot hozott a világra. Arra sem volt idő, hogy megcsászározzák. A műtőig sem jutott el…
Geréb Ágnes ügye felhívás arra, hogy vegyünk vissza az emberi gőgösségünkből. Ismereteinknek, lehetőségeinknek határai vannak. Az átlagember lehetőségeinek is és a szakemberek lehetőségeinek is. Születés és a halál egy-egy kapu. Az egyiken a „bejárat” felirat van, a másikon a „kijárat”. Mindkettő misztérium, és egyiket sem tudjuk megélni a maga valójában, pedig ez lenne a lényeg. Mindkettő egy mély belső utazás, melybe igazából senkinek nem lenne joga beleavatkozni. Pedig ez történik. Intézményesítettük a szülést és a halált. És a fogantatást is. Az egész egy valóságos, kozmikus bűntény, az egyéni és a kollektív tudat ellen. Ha valaki szívesen felsóhajt, „de jó, hogy nem a középkorban élünk!”, ne ringassa magát tévhitekbe! Ami itt folyik az nem egyéb, mint a törvény, a jog, és az emberi gőg álarca mögé rejtett modernkori inkvizíó. Ágnest majd megégetik, de hogy lesz-e törvény, mert eltörli a Föld színéről az emberi gőgöt – nos efelől kétségeim vannak.
Úgy vélem, hogy minden nő képes elvben levezetni egy másik nő szülését – különösképpen, ha már ő maga is anya, mivel a szülés a Teremtés rendje által tökéletesen megalkotott élettani folyamat. Egy köldökzsinórt mindenkit el tud kötni egy madzaggal, és el tud vágni, nincsen abban semmi különös. A probléma ott van, hogy elfelejtettünk együtt áramlani az élettel, s minden áron kezünkben tartva az irányítást, azt gondoljuk, hogy ha mindent „jól” csinálunk, hatalmat szerezhetünk a születés-élet-halál titka felett.
Én nem tudtam elmenni a demonstrációra, de ezúton fejezem ki fájdalmamat, hogy ide jutottunk.
PÁRKAPCSOLATOK – MÉLTÓ ELVÁLÁS – SZABAD LÉLEKKEL A JÖVŐ FELÉ
Kedves Olvasó!
Az ember fia és leánya tudata a mai időkben úgy működik, hogy minden körülmények között társas kapcsolatokat épít és működtet. Ezen kapcsolatok nélkül úrrá lesz rajtunk a magány érzése, és gyakran érezzük úgy, hogy életünk céltalanná vált. Mindannyian tudjuk, hogy az ember társas lény, önmagában az átlagos tudati szinten kevésbé képes kiteljesedni, s ezen tudati állapota hajtja szüntelenül a kapcsolatteremtés felé.
Az is teljesen szokványos hozzáállás, hogy emiatt a kapcsolatok építését és ápolását végső életcélunknak tekintjük.
De gondoltál-e már arra, hogy kapcsolataid inkább eszközei életed céljának, mint maga a cél?
Minden kapcsolatod - de különösen a párkapcsolatod, házasságod, intim életközösséged egy másik személlyel - valójában társad az úton, amit Neked személyesen kell bejárnod. És ebből a nézőpontból tekintve, talán átértékelheted azt az ősi hiedelmet, hogy szerelmed, házasságod és életközösséged halálotok napjáig vagy talán örök időkig tart.
Ha sajgó szívvel tekintesz azon embertársaidra, akik még „mindig együtt vannak”, azt mutatja, hogy felszínes észleletek alapján döntesz. Egy kívülálló sohasem nyerhet teljes betekintést egy intim életközösség kulissza titkaiba. A kapcsolatok minőségét nem az határozza meg, hogy milyen hosszú ideig tartanak, hanem az, hogy a hétköznapokat és a pillanatokat hogyan élik meg együtt és egyéniségként abban a viszonyban.
Egy válás, vagy hosszabb kapcsolat, esetleg tartós egyedül élés után gyakran nehezen vágunk bele egy újabb kapcsolat felkutatásába, építésébe. Ennek a lelkiállapotnak számos oka van.
A legfőbb okok között szerepel, hogy – habár a kapcsolat fizikálisan már véget ért - lelkileg még mindig fennáll egy mély kötődés. A kötődés jellegét tekintve lehet szeretet-kötés, vagy kötés a gyűlölet és harag által.
Elmúlt kapcsolataidat mindaddig cipeled magaddal, míg lelki értelemben szabaddá nem válsz tőlük. Ha szeretet alapon kötődsz, akkor a gyász oldoz fel; ha harag és gyűlölet alapon kötődsz, akkor pedig be kell nyújtanod a számlát, mert a volt társad az adósod lett lelki értelemben.
Szinte ugyanezekkel a dinamikákkal kötődünk elhunyt házastársunkhoz is. A meg nem élt gyász pedig megakadályozza, hogy benne maradjunk az Élet Áramlásában.
Az is szokványos jelenség, hogy kialakul ugyan egy új kapcsolat, de a felek valahogyan még sincsenek teljesen „jelen” az életközösségben. Talán lelkileg még mindig a régi kapcsolatban időznek…
Egy további kihívás a váló feleknek, ha kapcsolatukból közös gyermekek származnak. Az ilyen kapcsolatokat is fel lehet bontani, de a gyermek érdekében szükséges egy új szövetség megkötése, melynek célja, hogy a szülők - a gyermekben élő képnek megfelelően – együtt vállalják a gyermeknevelés minden terhét és örömét. Az új szövetség megkötése lehetővé teszi a váló szülőknek, hogy egészséges lélekkel új párkapcsolat után nézhessenek, miközben szülőként is helyt kell állniuk.
Ez a fórum nem alkalmas arra, hogy minden apró részletre kiterjedően írjak a kapcsolatok felbontásának módjáról. Amit itt leírtam, lehet, hogy már az is segít Neked, hogy új nézőpontba helyezd jelenlegi állapotodat. Ha így van, örülök, hogy segíthettem, és ha szeretnéd életedet megújítani, várlak szeretettel speciális családállítási programomra, ahol az elmúlt kapcsolataid hatékony feldolgozásában további segítséget kaphatsz.
Ez egy zártkörű program, előre be kell jelentkezni, és kizárólag azok jelentkezését várom, akik közvetlenül válás, szakítás előtt állnak, illetve már elváltak, gyermekeik vannak, vagy gyermektelenek; akik bár elváltak, mégis parázs vitákat folytatnak volt házastársukkal, partnerükkel – tehát sehogyan sem tudnak szabadulni; akiknek összetörte a szívét a fájdalom, mert szeretett párjuk elhagyta őket, vagy korán távozott az élők sorából.
A jelentkezés része egy rövid bemutatkozó levél, melyben röviden leírod nekem jelenlegi élethelyzetedet (párkapcsolatod szempontjából), és azt, hogy mi az, amire a szíved vágyik.
Ezen kívül kérek szépen egy telefonos elérhetőséget és ez e-mail címet, melyen a kapcsolatot tartani tudjuk.
A program havonta egy alkalommal kerül megrendezésre, mindig hét végén, a pontos dátumot időben meghirdetjük.
Helyszín: Kisbéka Életreformáló Központ
Vezeti: Béres Andrea Mária Margit rendszer-, és Bach virágterapeuta.
Részvételi díj: 6.000,-Ft/fő
Jelentkezni kizárólag e-mailben, a lelekhaza.jelentkezes@gmail.com címen lehet.
A bemutatkozó levelet pedig a lelekhaza.kozpont@gmail.com fiókba várom.
A bemutatkozó levelet pedig a lelekhaza.kozpont@gmail.com fiókba várom.
A következő alkalom: 2010. augusztus 15. vasárnap reggel 10 órától.
Blogcím: http://www.alelekhaza.blogspot.com/
Kedves Lélekháza Tagok!
Kedves Érdeklődők!
Ha szerény méretekben, de elindul majd valami. Azt írják a csillagok ismerői, hogy nehéz idők jönnek ránk. De kérdezem én: mikor volt könnyű? És ha könnyű lett volna, vajon akkor most jobban éreznénk magunkat? Láttam egy klippet, amit e-mailben kaptam. 4 ember vitte a keresztjét. Az egyik azonban folyton elégedetlenkedett, és nyafogott, s mindig kikunyerálta magának, hogy levághasson az ő nehéz keresztjéből. Aztán elérkeztek egy szakadékhoz. A többiek átvetették a keresztjüket e fölött a szakadék fölött, és szépen átsétáltak rajta. Hősünk keresztje azonban túl rövid volt, ezért ő nem tudott átkelni. Ekkor kétségbe esett… Ennyi a történet, de meglehetősen beszédes. És mint minden mese és történet, más szempontok szerint is értelmezhető. Elgondolkodtató, hogy mik azok a dolgok, helyzetek, melyeket keresztként, nehéz teherként élünk meg. Ha elfogadjuk, hogy minden helyzet és dolog, mely körülvesz minket – saját döntéseink okozata, vajon bűntudatot fogunk-e táplálni magunkban emiatt, vagy készek vagyunk irányt változtatni, és tanulva az esetből, másféle döntéseket hozunk majd? És tudjuk, hogy azoknak a döntéseknek is lesznek következményei, melyeket aztán megint szomorú teherként lehet megélni, vagy tudatosan: ez volt a választásom, és ennek ez lett a vége.
Annak a kérdésnek, hogy miért döntöttem volt így, semmi értelme nincsen, csak arra jó, hogy szétcincálja belső világomat. Aki olvasod ezeket a sorokat, nézz magadba egy kicsit!
* Tudatod mekkora részét foglalja a bűntudat és az önmarcangolás? A hiábavaló rágódás a múltbéli döntéseken…
*S vajon mekkora erőfeszítésedbe telik azt kimondani: "ez is én vagyok, talán eltévesztettem, talán másképpen is lehetett volna… de lássuk, mit teszek most! Mi, az, ami most van"?
*Meghagyod-e a másik léleknek, hogy ő is tévedjen, és ha ez a tévedés Téged is érint, képes vagy-e megmaradni belső középpontodban?
*Képes vagy-e kimondani: „ lehetsz az, aki vagy, szabadon, a határaid között, és én is ismerem a határaimat.”
A következő, július 24.-i RTN napon terítéken lesz a bűntudat és önmagunk elfogadásának művészete.
Ha érintett vagy a témában, és szeretnél tapasztalatokat gyűjteni, várlak szeretettel!
AndiMM
***
Felébredek reggel, fél füllel hallom, megint esik az eső. Ma sem nyitok ki – gondoltam, és visszafúrtam magam a párna mélyére. Kicsit később mégis felkelek és kiülök kávézni a küszöbre. A végtelen nyugalmat az esőcseppek halk nesze csak fokozza, ahogyan végigsimogatják a leveleket, mielőtt a földre hullanak.
Igazából nem rajongok az esőért, mert beszorít a lakásba, persze én vagyok a szamár, miért is nem húzok esőkabátot, s megyek ki a kertbe folytatni, amit tegnap az alkonyat félbeszakított.
Ahogyan ücsörgök ott a küszöbön, egyszer csak érzem, hogy valami nyugtalanság kerít hatalmába, valami feszültség. Izgatott lettem, de még mindig magával ragadott a kert és a fák látványa. Egyszer csak bevillant, hogy bizony szerelmes vagyok. Persze, így jár, aki veszélyes vizekre evez. De ha elzárok magam körül mindent, és mindenkit, akkor magammal kell maradnom, és egy idő után ismét vágyakozni fogok az emberek társaságára. Na ez kellett még árva fejemnek – gondoltam, és már majdnem kezdtem nekifogni a szenvedésnek, amikor bekapcsolt egy másik „parancs”. Ültem tovább, meg sem moccantam, és bámultam tovább a fenyőfákat és egyéb lelkes növényeket. A belső hangom azt súgta, hogy ne keressek tárgyat ezen érzésekhez, mert akkor sosem fogom megérteni, amit már olyan sokszor olvastam, és annyi könyvben: „a szerelem benned van, a vágy benned van, és ez boldoggá tesz önmagában is, mert ez egy elsődleges elem, ez az, AMI valójában VAN”.
Mi is lehet egy Vénusz szülött legnagyobb kihívása az életben, minthogy megértse a szerelem és a vágyak igaz természetét?
Így hát gondolatban sorra vettem a potenciális áldozatokat, akikre ki lehetne vetíteni ezt az elemi érzést, amit szerelemnek hívunk, majd hoztam egy döntést, csak úgy elméből, hogy elengedem vágyaim és szerelmem tárgyait, és hagyom, hogy ezek az érzések célszemélyek nélkül legyenek jelen énbennem.
Ekkor azt éreztem, hogy megszűnik a facsarás érzés a szívem táján, és az érzés el kezd áramlani a testemben és a testem körül. Mindez nagyon gyorsan ment végbe, és óriási felszabadultság érzéssel járt.
A szenvedésnek még csak a lehetősége sem merült fel többet, s végre egyé tudtam olvadni az engem körülvevő természet nyugalmával.
Tehát: az elsődleges elem a vágy és a szerelem érzése, mely bennem születik és általam él. Mi akkor a másodlagos elem? Nem is lehet más, csak a vágyam és a szerelmem tárgya. A szeretni szó, egy érzelmeket kifejező, tárgyas ige, tehát nagyon agyafúrtnak kell lennem, amikor szavakba öntöm ezt az érzést, mert a mondatban, ahol a szeretni ige szerepel okvetlenül lennie kell egy tárgynak is. Egyetlen módon lehet ez alól kibújni: ha azt mondom, hogy szeretek szeretni. Szeretek szeretni, szeretek szeretni, szeretek szeretni. Ahogyan ezt mondogatom, érzem, hogy miközben teljesen kiáradok, mégis önmagamban maradok.
Ha azt mondogatnám, hogy „szeretlek Téged”, szeretlek, Téged, szeretlek Téged…, akkor ugyanúgy kiáradok, de azonnal megjelenik a vágy is: a vágy, hogy az enyém legyél, hogy Te is azt érzed, amit én, és erős kötést hoz létre.
Szóval mi más is lehetne egy magamfajta Vénusz szülöttnek a feladata ezekben az időkben, mint átírni a szerelem és a vágy mintáját? Azt hiszem, eljött az idő!
Vándorlásaim során, amikor szerelmeim idején egyszer-kétszer jól pofára estem, bánatomban megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes. Nem engedem meg magamnak, hogy csalódjak. Elhatározásom azonban kevés sikerrel járt. Csak megkeményítette a szívemet. Valahányszor elborított ez az érzés, mindig meg is találtam hozzá vágyaim tárgyát, a vetítővásznat, ahová kivetíthetem az én saját filmemet. Mindig az lett a vége, hogy a vetítővászon életre kelt, már nem vászon volt, hanem egy hús-vér színész, aki aztán élethűen eljátszotta az általam rendezett romantikus filmet – egy darabig…Majd kezdett ismét fokozatosan önmaga lenni, és az már nem felelt meg a szerepnek, amit én osztottam rá. A szerelem kölcsönös volt, hiszen ugyanakkor én is hajlandó voltam eljátszani a főszerepet a másik filmjében…egy ideig. Amikor eljött az „ideig” vége, akkor véget ért az „előadás”, és a színész, aki már levette a szerephez szükséges ruháit és lemosta arcáról a sminket – egy átlagos, gyakran morcos, ideges, kötekedő, szar rágó személynek tűnt a szememben, és akkor kezdődött el saját drámám megírása, amikor képtelen voltam elfogadni, hogy az illető most először, valóban önmaga. Sok-sok évet vesztegettem el arra, hogy bebizonyítsam magamnak, hogy azt és azt a férfit így is el tudom fogadni. De aztán, ahogyan múlt az idő, csak egyre dühösebb lettem rájuk, végül vagy engem hagytak ott, vagy én hagytam ott őket. Szinte látom magam kívülről: hogyan változtam a kedves, bájos nőből tűzet fújó házi sárkánnyá. Szép munka volt! Bravó!
Nagyon sokszor megismételtem ezt a mintát az életemben, van tapasztalatom bőven. Sikerült kétszer elválnom, és még azon felül begyűjteni egy rakás trófeát és érmet…a napokban fogom kihajítani a vitrint, amiben tartom őket, mely kell a hely a Boldogság számára.
Még írhatnék sok gondolatot, de nem akarok másodlagos elemeket szőni. Nem lennék hiteles, ha továbblépnék annál, AMI most VAN.
Áááá.. huncut elme, azért csak feltesz egy fogas kérdést magában: „nem gondolod, hogy végül egyedül maradsz, ha így gondolkozol?”
- Azt gondolom, hogy nem gondolok semmit. Azt vonzom magamhoz, ami megfelel a bennem ható rezgésnek. Sosem volt másképpen és ezután is így lesz.
